Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy a film elején a címben szereplő két nő egymás ellentéteként jelenik meg, mármint ha a szerelem oldaláról közelítünk. Az egyik az ésszerű szempontokat veszi figyelembe, a szerelem számára nem szenvedély, csupán egy jól megfontolt közösség, amiben látszólag mindenki elégedett. A másik lány azonban az örök kereső. Keres, de igazából nem tudja, hogy mit. A mindent felperzselő vágyat, az igazi szenvedélyt, az igazi szerelmet. A racionalista és az idealista, szép kis párosítás. Én nem tudom melyik csoportba tartozom, talán mindkettőbe, talán egyikbe sem, ki tudja... Néha ez, néha az. De azt hiszem alapvetően idealista vagyok/voltam, csak most egy kicsit kiábrándult, csalódott. De még most is sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy van-e valaki, aki rám vár???? Ez az a kérdés, amit nem akartam magamnak feltenni hosszú évekig, ezért burkolóztam inkább a tagadásba, ezért nem akartam elengedni a rosszat, ami már csak rombolt. Annak ellenére, hogy még most is fáj, örülök, hogy már nem az életem része. Most próbálom helyreállítani a károkat, csak nem hittem, hogy ilyen sokáig tart. És most keresek, nem párt, mostantól tudatosan nem keresek párt, persze csak egy ideig. De ettől még nem vagyok bolond... Mert sokan úgy néznek az emberre, ha megmondod, hogy egyedülálló vagy és még azt is hozzáteszed, hogy neked jó így, mintha azt mondanád, ufót láttál. Sokan azt hiszik, csak akkor értékesek, ha kapcsolatban élnek. Én egyedül szeretnék értékes lenni, szeretném megtalálni az utam, saját magam, a helyem és utána azt a kapcsolatot, amiben jól érzem magam, ami nem a játszmázásról szól, hanem egymás támogatásáról és a biztonságról, amikor valakihez tényleg leteheted a lelked... csak ennyi kell.
